Cselgáncs

A cselgáncs vagy dzsúdó a 19. század végén kialakult japán küzdősport. Jellemzői a test-test elleni harc, az ellenfél földre dobása, gáncsolása, földön való leszorítása, karjának feszítése, illetve az ellenfél fojtó fogással való ártalmatlanná tétele.

A kűzdőtér

A küzdelem helyszíne a minimum 14 × 14 méteres, maximum 16 × 16 méteres tatami, melynél a küzdőtértől eltérő színnel kell jelölni a biztonsági zónát. A tatami régen nádból, illetve gyékényből, hiszen ez borította a japán házak, illetve dódzsók padlózatát, ma már szivacsból, illetve egyéb szintetikus anyagokból készült. Két részre osztható, belső térre, avagy küzdőtérre, illetve a biztonsági zónára.

A belső tér magában foglalja a küzdőteret és a „veszélyzónát” is. A küzdőtér mérete minimum 8 × 8 méter, maximum 10 × 10 méter. A „veszélyzóna” színes (általában piros), kb. 1 méter széles, a szőnyeg szélét képezi, vagy a felületére van ragasztva és párhuzamos a küzdelem színhelyének oldalaival. Egy-egy kb. 10 cm széles és 50 cm hosszú kék és fehér öntapadó csíkot kell felragasztani a küzdőtér közepére, egymástól mintegy 4 méterre, melyek a versenyzők helyét hivatottak megjelölni a mérkőzés kezdetén, illetve befejezéskor. A kék jel a vezetőbíró jobb oldalán, a fehér a bal oldalán kell hogy legyen.

A biztonsági zóna minimum 3 méter széles. Amennyiben kettő vagy több küzdőtér van együttesen kialakítva, közös biztonsági zóna is használható, melynek 3-4 méter szélesség között kell lennie. A küzdőtér körül legalább 50 cm-es szabad területet kell hagyni.